Előre bocsájtom, hogy minden szénhidrogén kitörés probléma, hiba, műszaki szerencsétlenség. Soha senki sem örül neki. Van azonban egy jelenség, amikor utólag kiderül: az, ami nagy baj, szerencsétlenség volt akkor, amikor bekövetkezett, az utólag egyszer csak áldásnak bizonyul. Véleményem szerint pontosan erről a paradoxonról van szó, az 1965. január 23-i a szanki kőolajkutatás- és termelés első kitörésének értékelésekor is. Ennek 54 éve.

Ezért erre az eseményre, erre a napra emlékezni több mint egy drámai-hősi küzdelemre. Persze, mi olajbányászok is hiú emberek vagyunk valamennyire, ezért ha magunk vagy társaink embert próbáló küzdelemben, sok okosságot is követelő műszaki-szervezési feladatokban állunk – állnak helyt, hát azt nem felejtjük el. (A büszkeség nem feltétlenül bűn, a gőg viszont mindig az.)

Most az 1965. január 23-án bekövetkezett kitörésről akarok megemlékezni, ami sok mindent jó irányban változtatott meg azokhoz az elképzelésekhez képest, amelyeket addig a szanki kőolaj-és földgázmező leműveléseként megfogalmaztak.

De lássuk a kitörést:

Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt Alföldi Kőolajfúrási Üzem RD-15. számú, URALMAS-5D típusú fúróberendezése már a negyedik fúrási ponton dolgozott Szank határában. A főfúrómester Vad János volt, aki az első, un. kincstári fúrómesterek közül való volt 1945 előttről. Széll József egykori tanítványa Berekböszörményben, majd Biharnagybajomban, aki 10-12 év múlva, a 70-es évek végén kapja majd meg az Állami Díjat. A fúrást vezető mérnök Jeney Zsigmond. Üllés a pillanatnyi központ, onnan jár ki a toronyhoz. A fúrómesterek: Nagy Géza, Margittay László, Csontos Sándor, B. Kiss Lajos és Rubóczki Dezső. Közülük is ketten, B. Kiss és Rubóczky Dezső voltak ott 20 évvel ezelőtt, Biharnagybajomban. A kapcsolósok Ludmann Sándor és Fendrik László. A munkások többségének – még vagy 20 embernek – a nevét már nem tudtam kideríteni. Szankon 1964. szeptember 21-e óta termelt az 1-es sz. kút a Táncsics u. dél-nyugati végén, s az álló 60 m3-es tartályokban összegyűlt olajat Tátra, és Csepel tartálykocsik szállították a jászszentlászlói vasútállomásra, ahol a mellékvágányon álló tartályvagonokba szivattyúzták. Naponta jelentős kőolajszállítmányok indultak innen a finomítók felé.

Mindenki örült – az iparági, a vállalati vezetők, a község, a munkahelyhelyhez jutott emberek, az idegeneknek szállást adó háztulajdonosok, az eladósorba került lányok szülei… megpezsdült, meglódult az élet Szankon. Néhány dunántúli szénbányában, budapesti építőipari cégnél már felmondott, kilépett néhány szanki fiatalember. Elindultak hazafelé. Jó munkahelyet, jövedelmet sejtetett az „olaj”. Ebbe a nyugalmasnak is mondható állapotba harsogott, üvöltött bele január 23-án délelőtt 10 óra körül a 4-es számú fúrás. Ötven-hatvan méter magasra lövellte a gázos-vizes- iszapos-homokos elegyet. A baj persze nem egyik pillanatról a másikra következett be. Már a reggeli műszakváltás után fél hétkor észlelte a fúrómester- talán Rubóczky Dezső – hogy drámaian megváltozott a fúró haladási sebessége. 1968 méter mélyen jártak, amikor az addigi 17 perc/méter fúróhaladási sebesség hirtelen lecsökkent 1 perc/méterre. 1969 méternél megálltak és felemelték a 8 ½”-es (kb. 22 cm átmérőjű) görgős fúrót. Ezzel egy időben a fúrólyukból elkezdett visszafelé áramlani a fúróiszap. Megszólalt a kolomp, amivel a kitörésveszélyt jelezte a fúrómester a legénységnek. Futva-rohanva igyekezett mindenki az ilyen helyzetekben számára kijelölt munkahelyekre.

Megkezdődött a védekezés. Ludman Sándor kapcsoló ép nem tartózkodott a torony dereka körül kialakított kapcsoló állásban, hiszen normál fúrás közben csak 1,5 – 2 óránként kellett rátoldani az új fúrócsövet. De most azonnal kúszni-mászni kezdett a hágcsón, hogy a 20-30 m-es magasságban lévő öblítő fej iszaptömlőjét – ami őrjöngő óriáskígyóként csapkodott az egyre növekvő gáznyomás hatására – megfékezze. Persze ez már nem sikerülhetett. Szerencsére megúszta épségben, pedig már csak a menekülő szánkóval tudott visszajutni a földre. Közben lezárták a 250 bar nyomásra méretezett Csepel-gyártmányú kitörés gátlót, még pedig a benne lévő fúrócsőre záró betétekkel. Ezek sajnos nem bírták sokáig, kopottságuk miatt nem is zártak tökéletesen, de kútfej nyomása is elérte mostanára a hihetetlenül magas 300 bar-os nyomást. Ez minden biztonsági berendezés nyomáshatárát túllépte. A visszafelé áramló átgázosodott fúróiszap a szivattyú 150 bar-os törőszegét elnyírta – eltörte (erre való!), s a gépegység lefúvató csövén keresztül az elszabadult fúrás a földbe ásott 150 m3-es iszapgödörbe termelte mindazt a szörnyű elegyet, amit kinyomott magából. A vizes – hideg – mocskos – harsogó pokol kialakulása két órán át tartott.

Hivatalos leírások szerint, amikor a kitörés gátló záró-pofái már nem tudták tartani az óriási nyomást, akkor a kút kb. 1000 m 5”-es fúrócsövet kinyomott a fúróárboc vasszerkezete között, majd délelőtt 10 óra körül a gázsugárban lévő rengeteg vizes homok, mintegy vágószerszám, elnyírta a maradék fúrócsövet, és az a lyukba zuhant. Ugyanez a sugár később elkoptatta, levágta a már egyébként is használhatatlan kitörés gátlót a csőfejről, és az beledőlt – zuhant a betonaknába.

Időközben Szolnokról, Üllésről, Orosházáról megérkezett a kitörésvédelmi brigád, és átvette a kút körüli, a megfékezésre, elfojtásra irányuló munkák tervezését, irányítását, végrehajtását.

Vezetőjük Újvári Béla mester volt most is. Hegyi Ferenc, Götz Tibor fúrómérnökök a vállalati és a tröszti szintű vezetésből maguk is beöltözve, közvetlenül a kút szájánál vizsgáltál, tanulmányozták: mit lehet tenni a kút lezárásáért? De ekkor a kiáramlás megfékezése már meggátolhatatlannak látszott. Jeney Zsigmond fúrómérnök és Vad János főmester elhatározták és megkezdték az egész fúróberendezés kimentését. Másnap estig tartott a leszerelés és kimentés a fúrólyuk körzetéből. Végül az emelőmű és a forgatóasztal, valamint a fúróárbocon függő csigasor-rendszer kivételével a berendezés gépi részeinek kimentése sikerült. Ez az akkori árakon több millió forintnyi vagyon megmentését jelentette. Közben a fúrás a 9 5/8”-es béléscső teljes szelvényén át 50-60 méter magas vizes gázsugárral lövellte szét a nagymennyiségű iszapos homokot, mely ettől kezdve – a beállott hidegben – ráfagyott a közvetlen környéken lévő gyümölcsfákra és azok ágait letördelte.

A 17 napig tartó kitörés a váltakozó szélirányok miatt a falu út felé eső fél házsorának néhány házát szintén vastagon beterítette iszappal. A lakosság, a falu vezetése beledermedt a rémületbe. Szó volt a szélső utca kitelepítéséről és a téli hideg ellenére – a robbanás veszélyre való tekintettel – a fűtés tilalmáról. Ráadásul január 26-án a kúttól déli irányba, alig ötven méterre felszíni gázszivárgás is kialakult. Ez aztán rövid időn belül megszűnt. Január 27-e és február 8-a között többször, (legelőször január 30-án) leállt a gázkitörés és természetesen az iszapkihordás, de újra és újra beindult. A gázkiáramlás végül 1965. február 8-án véglegesen megszűnt, ugyanis a fúrólyuk nyitott szakasza összeomlott. Ekkor a 9 5/8”-os béléscsőben a folyadék nívó 150 m mélyen volt. (A kúttalpon a nyomás kb. 185 bar lehetett).

Ezek után traktorok által működtetett csigasorral 232 m-ig 6 5/8”-es béléscsövet építettek be és azt a felszínig elcementezték. A lyukfejre a 3”-es 250 bar-os karácsonyfát ültettek. A végleges biztonság érdekében a kúttól mindössze 140 m távolságra telepítettek egy másik fúróberendezést, még a mentési munkálatok idején és február vége előtt, talán 22-én, elkezdték lemélyíteni a Szank – 4/a. jelű mentesítő furást. Ezer méterig függőlegesen haladtak, majd irányba ferdítették a lyukat, s végül 4 m-re sikerült megközelíteni a Szank 4-es fúrás 1986 méter mélységben lévő talpát.

A Nagyalföldön ez volt a harmadik irányított ferdefúrás (az első a kitört Hajdúszoboszló-36. fúrás, a második a Pusztaföldvár-50. kút földalatti gázátfejtődésének mentesítésére szolgált) és ez 100%-os sikerrel járt. Év vége előtt elkezdődött a Szank-4/a. kútba a vízvisszanyomás, ami 10 éven keresztül működött, igaz az utolsó években már inkább csak készenléti állapotban volt, egészen a végleges leszerelésig. (Magánjellegű részlet, hogy 1968. novemberében én voltam az, akinek Falk Miklós üzemvezető utasításba adta a Szank-4/a. vízvisszanyomó egység átvételét az alföldi fúrási üzemtől és annak teljes átszervezését, felújítását, üzembiztos, balesetmentes fegyelmezett működtetését tűzte ki célul. És én hozzákezdtem.) Ugyanis, ezen múlott, hogy meddig és milyen földgáztermelés lesz Szankon. Óriási volt a tét. Megnyertük.

Ha lesz érdeklődés a téma iránt, akkor szívesen mesélek a Szank-4/a. vízvisszanyomó egység kissé kalandos – majdnem kitörésbe forduló – újraindításáról 1968. december 28-29-én, illetve arról, hogyan tudtuk sikeresen megakadályozni szívós, olykor konok munkával, hogy a hatalmas szanki sapkagáz-készlet elszökjön a pár száz méterrel magasabban fekvő pannon rétegekbe. Oda, ahonnan továbbvándorolva végleg elszivárogna, elveszne.

A Szank-4. fúrás kitörésének következményei azért bizonyultak áldásnak, mert hirtelen és nagyságrendekkel megnövelték az egyébként frissen felfedezett, gyorsan termelésbe állított közepes méretűnek elképzelt szanki olajmező jelentőségét. A baleset miatt teljes szelvényében szabaddá vált béléscsövön keresztül 300 bar nyomással bömbölő gáz minden számítás, mérlegelés nélkül is azonnal világossá tette: a szanki szénhidrogén kincs jóval nagyobb, mint addig gondolták.

Ma már tudjuk a megfelelő döntéshozó helyeken azonnal megkezdődött egy új még nagyobb szabású beruházás előkészítése, tervezése. Nyilvánvaló lett, hogy az olajtest felett, hatalmas magasnyomású gáztelep van a mélyben, melynek kitermelésére nem elegendő az olajkísérő gáz módjára formájában való kinyerés. Szabadgáz-üzemre, távvezetéki szállításra van szükség. Fejlett technológiára, olyanra, mint amilyet 5 éve a franciáktól vásároltunk Hajdúszoboszlóra.

Megbízták az Olajterv kezdő, még kis létszámú gárdáját, hogy tervezzen egy földgáz-előkészítő üzemet, épüljön egy távvezeték Városföldig, hogy eljusson a szanki földgáz a nagy ipari központokba, nagyvárásokba. Bővüljön a Budapesti Kőolajipari Gépgyár, hogy le tudja gyártani azokat a magasnyomású készülékeket, amelyek a szanki gázmező leműveléséhez szükségesek. Gyorsítani kellett a mező feltárását, sűríteni a furásokat és a kutakat, növelni a fúróberendezések számát, és egy év múlva az Alföldi Kőolajfúrási Üzem helyét, munkáját a Dunántúli Kőolajfúrási Üzem vette át.

Szolgálati lakások építését határozták el Szankon és Kiskunmajsán egyaránt. Szakembereket és specialistákat kellett idehozni, letelepíteni. Még a kiskunmajsai ÁFÉSZ -nak nagy lökéseket kellett elszenvednie, hogy a térségbe áramlók (munkaerő…vagyis emberek, családok) ellátását jobban meg tudja oldani. Városias jellegű igények keletkeztek ott, ahol ilyesmit csak évtizedek múlva vártak. Látták már, hogy nem fogja elbírni a Kiskunmajsa-Szank közötti makadámút a forgalmat, hisz már rég újat kellett volna építeni helyette. Most elkezdődött a tervezés. Egy időben arra gondoltak a vállalat vezetői (NKFV), hogy a Földgázüzemet, illetve a leendő üzemközpontot, valamint a javító-raktárbázist a vasútállomással rendelkező nagyközségi rangot viselő Kiskunmajsán építik fel. Logikus lett volna. Ám a dolog másként esett meg.

Történt, hogy a Szank-4. fúrás kitörése a tervezési idő, a felsorolt célok, feladatok megfogalmazása után a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat vezérigazgatója Varga Béla, valamint főmérnöke Pápa Aladár találkozót kértek és kaptak Kiskunmajsa Tanács Elnökétől, és a nagyközségi pártbizottság titkárától. Az olajipar letelepítése lett volna a találkozó tárgya. Az adott napon a két tekintélyes olajipari vezető megérkezett a pártbizottság előszobájába, ahol várakozniuk kellett, mert a dolgozó szobában a két majsai nagy ember még egymással tárgyalt. Varga Béláék fél óra után rájöttek, nem véletlenül váratják őket. Valószínű, hogy nem kell az olajipar Kiskunmajsának. Dühösen távoztak és kiadták a parancsot a sofőrnek: „Irány Szank, a tanácsháza!” Amikor Kapornyai Lajos tanácselnök rájött, hogy az olajos vezérek azért jöttek hozzá, mert a majsaiak megijedtek tőlük, nem akarják befogadni ezt a különleges társaságot a közigazgatási területekre, ezért mindent, abszolút mindent Szankon akarnak megépíteni, kissé megszédült az örömtől. A máskor már jól bevált módszerhez folyamodott. Azonnal telefonált a Haladás TSz elnökének, Kovács Lászlónak, hogy vágjanak birkát, fontos vendégeket visz. Így történt, hogy röviddel a Szank-4. fúrás kitörése után a megnövekedett beruházási épitési, fejlesztési programot Kiskunmajsa elveszítette, Szank viszont megnyerte. (Egyesek szerint a majsaiak rögeszméje az volt, hogy egy amerikai bombázás során az olaj- és gázipari állomások miatt az egész települést porig fogják rombolni. Ehhez az érvhez második világháborús tapasztalatokat használtak fel.)

Kapornyai Lajos tanácselnöknek és még néhány akkori falusi vezetőnek helyén volt az esze, a szíve és éltek a sors kétszer is felkínált esélyével. Szank befogadta az olajbányászatot minden adottságával, sajátosságával együtt. 55 év alatt úgy nőtt össze vele, hogy eközben folyamatosan megőrizte sajátos arculatát. Mezőgazdasága, állattenyésztése, építészete, közösségi szelleme, tolarenciája csak tovább élt, növekedett, alkalmazkodott a mindenkori körülményekhez.

Amikor az Országos Magyar Bányászati – és Kohászati Egyesület Kőolaj-, Földgáz- és Vízbányászati Szakosztály elnöksége tavaly úgy döntött, hogy 2019-ben megemlékezik a szanki szénhidrogén termelés megindulásának 55. évfordulójáról, akkor a falu, annak lakossága – a rég elhunytak és a mai élők egyaránt – abban a megbecsülésben részesültnek érezheti majd magát, mint az egyes olajbányászok itt Szankon, akár nyugdíjasok, akár aktívak. Nem több és nem kevesebb lesz ez az ünnep majd ősszel, minthogy egy nálunk jóval nagyobb közösség – a haza – mond köszönetet azért az értékért, kincsért, amit a több mint fél évszázad alatt kibányásztunk és adtunk az országnak. 

Szólj hozzá!